Miután részemről a felkészülés megtörtént, az olyan csipp-csup dolgokat, mint útlevél, biztosítás, vízum stb. a Zsófira bíztam. 

Nekem maradt az álmodozás nehéz kereke, ami olyan terhet rótt rám, hogy nem lehetett kommunikálni velem másról. Olyan dolgok foglalkoztattak, hogy milyen ruhákat vigyek magammal, miket vesznek fel olyan világraszóló csavargók, mint amilyen én leszek? 

Elmondtam a gyerekeknek, hogy sajna ők nem jönnek velünk és a nagyiék fognak vigyázni rájuk három hétig. De higgyék el nagyon szeretjük őket bla-bla-bla….

Sajnos, Zsófi nem tudott mindent elintézni nélkülem, így állandóan vissza rángatott a földre. 

Hogyan lesz vízumunk? Melyik légitársasággal menjünk? Milyen autót béreljünk? Honnan jöjjünk vissza? Hol alszunk? 

Ilyen földi dolgokkal fárasztott engem, miközben én már lélekben egy chicagói blues kocsmában iszogattam a bárpultnál és kint várt rám a ’67-es Cadillac Eldorádóm, hogy ledaráljuk magunk alatt a több ezer mérföldet.

De daráztam is nagyon! Ilyen hosszú repülő út. Vegyek-e kompressziós zoknit, mi lesz, ha trombózisom lesz a hosszú üléstől, hova üljünk és egyáltalán?

Aztán egyik este csengő hangú életem értelme, leültetett maga mellé, hogy vagy segítek, vagy nem megyünk sehova, mert nem fog ám egyedül mindent elintézni én meg csak dalolászok “itten” hülyeségeket.

Úgyhogy nekiláttunk közösen kidolgozni a kalandot!