Az interneten keresztül ez tök sima ügy, bár sok cég foglalkozik azzal, hogy némi kis ellenszolgáltatásért cserébe leveszi a vállunkról azt terhet, hogy nekünk kelljen mindent intéznünk. Mi úgy éreztük, hogy nincs szükségünk rájuk.

A vízumot aránylag gyorsan elintéztük, bár Zsófinak sokkal hamarabb megküldték, hogy Ő beléphet az ígéretek földjére, mint nekem. 

Teljes kétségbeesés lett úrrá rajtam. 

Mi lesz, ha engem elutasítanak? Engem, aki két évtizede vagyok rajongója a keleti partot a nyugatival összekötő országútnak? Engem? 

Aztán két nap múlva megjött, hogy természetesen engem is szeretettel várnak az újhazában.

Repülő jegyeket a Brithish Airways-nél vettünk. 

Budapest-London, London-Chicago. 

Kiszámoltuk, hogy nem érdemes Los Angelesben leadni a kocsit és onnan haza repülnünk, mert az annyira megdrágítaná a túrát, hogy kifutnánk a költségvetésből. 

Oké, akkor menjünk egy szuper nagy kört, Chicago-tól Chicago-ig.

Az autónkat is kezdtük keresgélni, melyik a legolcsóbb. Találtunk valami VW Up nevű kis kocsit, ami akkora, mint egy Smart.

Ekkor kapcsolódott be a szervezésbe egy barátom, aki annyit mondott, nem bérelhetünk ilyen kis szart.

Normális kocsival kell menni egy ilyen kalandra.

Mindenki nekünk keresett autót, mígnem a Priceline.com oldalon volt a megoldás. (sajnos azóta megszűnt ez a lehetőség)

Ezen a kölcsönzős oldalon lehetőség nyílt arra, hogy licit ajánlatot lehetett tenni a kívánt kocsik bérlésének összegére. 

Első lépésként napi 5 dollárt írtunk egy középkategóriás autóra, amit nem fogadott el egyik kölcsönző sem, de végül is nettó 8 dollárért már felcsillant a szeme az Avis-nak és bruttó 27 dollárért megalkudtunk teljeskörű biztosítással és korlátlan mérföld használattal. (napi 35-50 dollár helyett) Ez azt jelentette, hogy 546 dollárból volt kocsik majdnem egy hónapig. Nekem egy Dodge Charger-re fájt a fogam.