A haverommal ácsorogtam egy kocsma ablaka előtt, egy-egy sörrel a kezünkben, mikor rám köszönt egy lány. Ez eléggé meglepett, mert soha nem köszönt rám lány, vagy akikre én köszöntem, azok sem köszöntek vissza soha. Szóval az esélytelenek nyugalmával ránéztem, gondoltam csak szól, hogy leszart egy madár, vagy beleültem valamibe, esetleg tetszik neki a haverom és húzzak a p…ba.
Meglepő módon rám köszönt és pici beszélgetés után három év múlva feleségül is vettem.
Aztán jöttek a gyerekek, meg a sok munka és a vágyakozás, hogy utazzunk már el az új világba. Amerika, a 66-os út, csak mi ketten meg egy szuper kocsi. Ott eszünk, alszunk, d..nk ahol akarunk. Azt csinálunk amit és ahol akarunk. Sajnos onnan volt pénzünk, hogy apám meghalt és a kis örökséget erre az útra beáldoztuk. De milyen jól tettük.
Ezzel az úttal kezdődött a vágy és a felismerés, hogy a világ nem is olyan nagy, mint ahogy mi gondoltuk. A reptereken az átszállás sima ügy, az emberek pedig túlnyomó részt segítőkészek és kedvesek.
Amerika után az maradt bennem, hogy ez így kevés volt. Nem telhet el a maradék idő úgy, hogy nem megyünk sehova.
Ekkor tájt már annyira utáltam a vállalkozásomat, hogy úgy döntöttem megválok tőle, aztán majd lesz valahogy. Szerencsére a feleségem is jobbnak látta, ha befejezem a bohóckodásomat, olcsóbb, ha inkább otthon vagyok velük, minthogy minden kis pénzünket felemészti a vállalkozói ámokfutásom.
Szerencsére akadt egy vevő, aki szerette volna tovább vinni, amit én kitaláltam és még finanszírozni is tudja az egészet.
Így lett egy kis pénzünk, hogy meglátogassam az unokatesómat Kuala Lumpurban és a cimborámat a Fülöp szigeteken, Palawanon.
Daráztam a hosszú úttól, így egy barátomat megfűztem, hogy tartson velem.
Mindig csak Amerika volt bennem, mint lehetőség, Ázsiával nem is foglalkoztam.
Egyrészt mert tök messze van, másrészt meg úgy voltam vele, hogy Ázsia Pfff…. Nagy cucc.
Hát nagy!
Bár a Fülöp szigetek azért nem olyan mint bármelyik Ázsiai hely, de sok a hasonlóság. Kb, mint Pomáz és Párizs. Európában van mindkettő.
Az első telefonbeszélgetésünkkor amelyet a feleségemhez intéztem kintről, csak annyit mondtam, hogy ide tuti nem jövünk élni a gyerekekkel. Valami borzasztó, rettenetes, büdös és itt nincsenek is gyerekek meg iskolák.
Mikor hazajöttem, lezártam a külföldre költözéses utazgatós életemet.
Legalábbis akkor úgy gondoltam.
