Sajnos otthon derült ki, hogy kínaiul van. Miután a kínai szókincsünkön még lehet mit csiszolni, így valószínűleg sem a kiejtésünk, sem a fordításunk nem teljesen pontos. Viszont szép képek vannak benne, ami alapján egy kellemes dzsungel túrát találtunk magunknak.
Nézzük meg a mi kis szigetünk legnagyobb fáját. Állítólag 15 Filippínó éri át. (8 európai).
Nagy örömünkre, csatlakoztak Balázsék is hozzánk, így majdnem teljes létszámban indulhatott a klikk. Hosszan kanyargós beton utunk egyszer csak jelzés nélkül véget ért. – Szokás, hogy a figyelmeztető táblákat elfelejtik kirakni, vagy egy olajos dobozt kiöntenek betonnal és ebbe állítanak egy letört gallyat ezzel jelezve, hogy figyelj, valami lesz.- Innen a betonúttól kb 20-25 km-re van a fa. Köves, murvás, betonos szakaszok következtek, kis rozoga hidakkal.
Aztán egyszer csak feltűnt a tenger. De úgy, ahogy még soha. Gyönyörű kék színe volt, szinte hullámok nélkül.
Se egy hajó, se egy ember. Csak mi voltunk ott. Hosszan elnyúló homokos tengerpart. Nem lehetett tudni, hogy hol ér véget a tenger és hol kezdődik az ég. Ez az igazi Fülöp-szigetek.
Kicsit később találtunk egy kis boltot, ahol vettünk üdítőt és útbaigazítást kértünk a helyiektől, akik rendkívül segítőkészek voltak. Igazából sört vettünk, mert a cukros üdítőktől csak szomjasabbak leszünk. Ellenőriztük a víz készleteinket, megállapítottuk, hogy nem kell víz, csak dzsungel túrára megyünk. A helyi boltosnak fogalma nem volt, hogy hol a fa? A faluba megérkezve, ahol a fa van, nem találkoztunk senkivel sem Pedig itt kellene, hogy legyen a túravezető. Hosszas keresgélés után találkoztunk egy nővel, aki a helyi iskola igazgatója.
Ő nem tudja, hogy hol a fa, de ismer valakit, aki ismert valakit, aki egyszer már volt a fánál.
Hívatta is azonnal. Egy férfi érkezett motorral és két gyerekkel. Elkísért minket egy darabig, ahol mondta, hogy innen már ő nem jön velünk, de csak menjünk egyenesen, ott lesz balra a fa.
Rövid, de annál intenzívebb 10 perces dzsungel túra következett. Egy kis 45 fokos emelkedő a 35 fokban. Nagy reményekkel vágtam neki a túrának.
Elsőként értem el az ötödik métert, tele reményekkel, majd fokozatosan visszaestem az utolsó helyre. A táv felénél az hittem kiszakad a mellkasomból a szívem és a tüdőm.
Aggodalmam nem volt alaptalan, mert ide mentő még sohasem érkezett, valószínűleg nem is tudják hol az óriás fa. Sajnos Zsófi rendkívül rossz fizikai állapota miatt nem vállalta, hogy az út többi részét a hátán tegyem meg. Ekkor éreztem először, hogy nem csak a testem, de a lelkemnek is nagyon fáj ez a túra.
Szinte esdekeltem, hogy csak hadd nehezedjek a vállára, de ő még csak hátra sem nézett.
Albi látta, hogy esélyes az idei árva-ösztöndíjra, segítségemre sietett és leöntött vízzel. Nagyon jól jött a segítség, így viszont elfogyott a vizünk. Abban a pillanatban megértettem, hogy sör helyett jobb lett volna vizet venni. Nehezen, mint egy kis erőgép, felmásztam a hegyre. És igen, ott volt a Fa!. Ahogy az ember mondta. Nagyon jó érzés volt az óriás fa árnyékában megpihenni és egy kicsit beszélgetni. Lehetőségem nyílt ilyen környezetben felhívni a gyerekek figyelmét arra, hogy milyen fontos a napi testmozgás, nehogy úgy járjanak, mint anya, hogy nem tudta a hátán cipelni a férjét.
