Bár szuper alvós buszokkal is mehettünk volna, amiken olyan székek vannak, mint a repülőkön a business class osztályon, de mi inkább szerettünk volna megállni egy kis pihenésre.
Kambodzsa fővárosa szerintem nem kifejezetten turisztikai célpont. Nagyon sok látnivaló nincs, ezzel szemben feltűnően sok a fehér ember. Nagyon jó éttermek vannak elfogadható áron. Kambodzsának a hivatalos pénzneme a Riel. Nem konvertibilis valuta ezért inkább mindenki dollárt használ. Váltani sem szükséges. Egyes helyeken ki van írva, hogyha rossz vagy hamis rielt kapsz vissza, akkor így jártál.
Az ezüst pagoda sajnos zárva volt, viszont megnéztük a borzalmak iskoláját. Nem, nem ahova én jártam középiskolába, hanem amit a vörös kmerek kijelöltek börtönnek és kínzó helynek. Albi és Zsófi nem jöttek be, nagyon felkavaró. Legalább is engem nagyon felkavart. (Erről majd egy másik írásban.)
A Saigonból induló buszon találkoztunk két német csajjal, olyan igazi vidám németek. Az egész úton egy darab mosoly nem hagyta el az arcukat. Mindkettő olvasott valami hatezer oldalas könnyed művet és egymáshoz is csak néha-néha szóltak.
– Onnan lehet tudni, hogy valaki világutazó, hogy koszos a lába, raszta a haja és indiai vászongatyát visel, a hátán meg már reggel nyolckor egy húsz kilós hátizsák van. Apropó, Puertóban az Imigration Office-ban, míg vártuk a papírjainkat, volt időm nézegetni az embereket. A nagy részének a jobb lábán belül egy fehér gézkötés volt azért, mert hozzáért a lábuk a robogó kipufogójához és megégette. A csajoknak a lakk lekopva a körmükről és tök ápolatlan hatásuk van. Tisztelet a kivételnek!! Mit gondolhatnak rólunk fehérekről ezek a kis ázsiai emberek –
Na ezekkel a vidám csajokkal aztán többször összefutottunk a városban napközben, utoljára az esti vacsoránál. Ezek szerint ők is a Tripadvisor – on keresgélnek helyeket, hogy hol érdemes enni.
Másnap reggel újra buszra szálltunk és indultunk Siem Riep – be.
