Beültünk a kocsiba és amint kikanyarodtunk a kölcsönző cég telephelyéről, rögtön szembesültünk az amerikai úthálózatok érdekes kavalkádjával és a táblák első pillantásra érthetetlennek tűnő jelzéseivel.
Észak vagy déli autópálya, ilyen olyan avenue. A belső sávban ki haladhat, mennyivel mehetek és mikor kerül elő egy rendőr mert átkanyarodok a piroson jobbra kis ívben?
Az első nap izgalmas is volt de inkább félelmetes. Mindenre figyelni, plusz a kocsit jó lenne egyben vissza hozni majd három hét múlva.
Merre a 66-os út? Ha az nincs meg akkor keressük az I-40-es autópályát és onnan majd rátérünk a Mother Road-ra.
Elég ügyesen rátaláltunk az országútra és egy rövid veszekedés után mindketten megnyugodva és hátradőlve a következő három hétben otthonunkként szolgáló kocsink kényelmes ülésében már csak egyetlen feladatunk volt, az általam megírt zenei válogatást betenni a kocsi CD lejátszójába és gyönyörködni a tájban miközben elvarázsol bennünket az amerikai blues.
Nincs a kocsiban CD lemezjátszó! Aúúúúú!
Ezt hogy? Minden formátumra megírtam a lemezeket, nehogy gond legyen. Hol lehet berakni a lemezt ebbe a k…a autóban.
Addig én nem indulok el, míg nem szólal meg az első szám, melyet Hobo nekem írt, hogy ezzel kezdjem meg észak-amerikai utazásomat!
Ezt Zsófi nem érzi annyira fontosnak mint én, ezért nem tudott meggyőzni, hogy szarjam le és induljunk már.
Mivel a kocsi csak bluetooth-ról vagy pendrive-ról tudott zenét játszani, így nem volt más választás minthogy keressünk egy bevásárló központot, ahol veszünk egy pendrive-ot és a lemezről a laptopunk segítségével ráírjuk a zenei válogatásunkat.
Miután ezt a műveletet sikerült végrehajtanunk, újra a startvonalnál álltunk!
Akkor zene mehet, a váltót “D” fokozatba tettem és hajrá!
Már semmi nem állhat az utunkba!
