Vasárnap az ittenieknek a pihenő nap. Ilyenkor karaokéznak, isznak meg mindenféle egyéb dolgot csinálnak. Most már azt is megtanultuk, hogy többet vasárnap nem megyünk kirándulni.
A Salakot vízeséshez mentünk, ami a belvárostól 40 perc autókázásra van dél felé.
A szigetünk nagy része érintetlen erdő, pár éve még betonozott utak sem voltak. Sok helyem áram sincs, vagy csak napi pár órát.
A vízesés a dzsungelben van, de valamennyire már kiépült, mert vannak kis kőhidak meg lépcsők az odavezető gyalogösvényen. A bejáratnál érdekes módon fizetni kell 10PHP-t (56 Ft) és szigorúan bevezetik a nevünket egy nagy könyvbe. A vízesés alatti kis tóban olyan halak vannak, amik rágcsálják a lábadat, ez furcsa érzés volt. A tó olyan hideg vizű, mint a Balaton itthon augusztusban, ezért a helyiek csak a partról nézték, ahogy csobbanok benne. Maga a megjelenésem is csodálkozása adhat okot, a bátorságomról már nem is beszélve. A legbátrabb és legrészegebb fogatlan helyi csatlakozott hozzám a fürdőzésemben és különböző érdekes kérdéseket tett fel nekem Taglishül.
Ha egy oxfordi angol-magyar tanárral kommunikálnék, akkor sem érteném amit mond, nemhogy egy fogatlan, tök részeg, bennszülött helyi makogását. Ilyenkor mindig bárgyún mosolygok, amitől olyan nagyon szánalmasnak érzem magam, hogy mindentől elmegy a kedvem. Ki is jöttem a vízből és leültem a partra, mint valami hóka Budha.
Kicsit megszáradtunk és tovább álltunk olyan érintetlen tengerpartot keresni, ahol nincsenek részeg helyiek.
Találtunk is gyönyörűbbnél-gyönyörűbbeket. Nagyon érdekes, hogy ahány part, annyi féle homok. Ezeken a partokon sok kagyló volt, másutt meg semmi.
Lassan, de biztosan épül az úthálózat, úgyhogy volt olyan szakasz, ahol elértük az 50 km/h-t.
