A tulaj egy filippínó srác, nagy raszta hajjal, örök mosollyal. Ő építette ezt a kis bambusz kocsmát, a tetejére pedig pár szobát, amit kiad hátizsákos utazóknak.
Alapvetően, hogy Fláki, mert így hívják a tulajt, miből él, az egy örök rejtély számomra.
Nagy vásznakra fest képeket, amiket a turisták megvesznek. Aztán küzdenek a reptéren, hogyan adják fel. Készít nyakláncot, meg mindenfélét kis apró ékszereket.
Szeretünk itt üldögélni. A vízben nem különösebben jó itt fürdeni, bár a helyi gyerekek szeretik. Kicsit iszapos, süppedős olyan, mint a Balaton egyes helyeken.
Építettek egy úszó bárt, amibe beülnek a helyiek, vagy a lelkes turisták és bevontatják őket a homokzátonyig, mert onnan már gyönyörű a tenger. A kis lebegő házban van függő ágy, asztal és pár szék. Egész napra megfelelő móka.
A parton nagyon szeretek üldögélni. Az egész sziget zenei világa megállt a ’80-’90-es években. Nekem való, kellemes hallgatható zenék.
Üldögélünk Zsófival naphosszat hallgatjuk kamasz korunk zenéit és csak nézzük a tengert és a helyieket akik rákokra vadásznak a mocsarasban, hogy legyen mit az asztalukra tenni vacsorára. Este felé pedig az ezernyi kis rákocskát, amint szorgosan végzik a dolgukat.
Jobbra, légvonalban talán 200m-re van a Puerto Princesa Internatinal Airport, ahova folyamatosan érkeznek a repülőgépek.
Mikor beesteledik, rendszeresen megjelenik egy-egy reflektor az égen ami lassan közeledik, majd feltűnik az óriási géptest szürke sziluettje és hangos morajlással kezdi meg az ereszkedést és fékezést.
Nagyon izgi, nem tudom megunni.
Fláki nem főz semmit, rendelni nem lehet, de szívesen megsüt bármit, amit odaviszünk. Már mondta, hogy neki egyszerűbb lenne, ha a sört is mi vinnénk, mert akkor nem kell elmennie a boltba.
Puertóban itt tudnék élni és alkotni. Pont úgy, mint Fláki!