Általában minden szombatunkat a Nagtabon beach-en töltjük.
Most már elértük azt a szintet, hogy az Albert elmehet egyedül a tengerbe játszani. Persze ehhez az is hozzá tartozik, hogy a legnagyobb tömegkor is csak lézengenek a parton az emberek.
Volt olyan, hogy csak mi négyen voltunk a homokos fövenyen és a vízben. A filippinók nem mennek napra és a vízbe is csak hosszas unszolásra. Náluk az a szép, aki minél fehérebb. Tehát egy újabb pont nekem. Szép fehér vagyok, vagy piros.
A Nagtabon stranddal szemben van egy picike sziget, aminek a neve Chicken Island. Frappáns, de szerintem sosem volt rajta csirke és a kinézete sem hasonlít rá.
Szóval csak üldögélünk egy-egy sörrel a kezünkben és saccolgatunk, hogy milyen messze lehet a sziget. Ki tudna átúszni oda? Vagy esetleg oda születni kell?
Ekkor jött az ötlet, hogy béreljünk hajót és irány az ismeretlen. Persze nagy hajót, kapitánnyal, meg másod tisztel.
A valóságban egy srác cigivel a szájában a kapitány, akit szintén Albertnak hívnak és a segédje valaki aki pont ráért vagy hallotta az üzletkötésünket és még nem volt a szigeten.
A hajónk a szokásos filippínó banka, vékony törzs és két hosszú bambusz támaszték jobbra és balra amiket erős damillal rögzítenek a hajótesthez. Azért ezt a megoldást alkalmazzák, mert a csavarok eltörnek vagy kimozognak és túl mereven tartják az egyensúlyozásra szolgáló bambusz rudakat.
Ezeknek a hajóknak két hajócsavarja van, egymás felett. Egyik a lassú haladáshoz, ha mindkettő beindul, akkor aztán hasítja a vizet. A gázkar jelen esetben egy vastagabb damil volt, ami egy horogban végződött, amit egy deszkába szúrtak, ha tartani akarták az állandó sebességet. A hajóhoz itt már létra volt, nem bicikli gumi mint lent délen. Egyszerűnek is tűnt a felmászás rajta. De csak tűnt. Három fokos kis létra. Ha négy foka lenne, akkor a felmászás rá szinte gyerek játék lenne. De a kis mérnökök úgy tervezték, hogy ha a hajó előtt állsz a vízben akkor a létra alja a melled közepétől induljon. Ha ez még nem elég, egy biztonsági részt is beleépítettek, hogy ne csússzon meg a lábad, a fokokat elfordították 45 fokkal. Így az élére lépsz ami ( nekünk európai nyekenyókáknak ) nagyon fáj.
Induláskor rögtön lefújta a szél a trópusi kalapomat a fejemről, ezért a másod tiszt beugrott a vízbe érte, viszont a kapitány nem lassította a hajót, hanem csak a fogai között kisercentette, hogy jó úszó a srác és a kalap biztonságban van.
Aztán egy idő múlva felvettük és vele a kalapomat is vissza kaptam. Bár megviselte a gyorsúszás a keményített felső részt.
Az út a szigetre kb. 40 perc lehet, de tuti úszva az örökkévalóság.
A sziget körül nagy volt a hullámzás, így nehéz volt kikötni, de mikor végre megtaláltuk a megfelelő kikötőt ahol a hajót végre sikerült stabilizálni, gyönyörű kis érintetlen paradicsom tárult a szemünk elé.
Egy picike lakatlan sziget aminek a legmagasabb pontja 20 m lehet és körbe mindenhol csak szikla. Ezt a szárazföldet csak madarak használják, ember nem igen jön ide. A tenger körülötte annyira mély, hogy a lábunk nem ér le, viszont annyira sekély, hogy a színes korallokat és gyönyörű kis halakat kellemesen ringatózva a víz felszínéről megfigyelhessük.
Bármerre megyünk, a tenger gyönyörű. Az égen hatalmas sasok keringtek, várva az alkalmat, hogy lecsapjanak a prédára.Az Albira rögtön mentőmellényt raktunk a biztonság kedvéért, én meg bíztam benne, hogy az UV zöld felsőmben nem néznek aranyos delfinnek.
Imádom a Filippínókban, hogy a vendéglátás számukra nagyon fontos dolog.
A hajókázáshoz mindig jár ebéd, amit ők készítenek a parton.
Grillezett tengeri halat kaptunk, daikon retek salátával.
