Vajon hány hónap vagy nap kell majd ahhoz, hogy megint ingerülten, befeszülve üljünk az autóban és utáljuk az egészet és ne csak a hangyákat.
Az egy év azért sokat vasalt az idegrendszerünkön és sokkal, de sokkal toleránsabbak lettünk mindenkivel szemben.
A jetleg miatt, sokáig hajnalban ébredtünk és ezt kihasználva hatalmasakat sétáltunk a környező erdőkben magunkba szívva a hajnali erdő üde tiszta levegőjét és teljes nyugalmát.
Ezt a nyugalmat csak egy-egy rendész kocsi tudta megzavarni, ami valamilyen megmagyarázhatatlan okból kifolyólag már reggel 7-kor visszafelé jött az erdei úton.
Szóval mondhatom, hogy úgy három hónap alatt teljesen elmúlt a filippinó életérzés és visszarázódtunk a kis magyar valóságunkba. Még az sem segített, hogy magunkra zárattuk az ajtónkat és rémülettől remegő szájjal csak kesztyűben és maszkban mertünk elmenni a bevásárló központba megvenni a még a polcokon árválkodó egy két árucikket, ami teljesen feleslegesnek bizonyult a túlélésünkkel kapcsolatban.
Ahogy minden, úgy a munka világába való visszaintegrálódásom is komoly nehézségekbe ütközött, hiába csináltam magamról az önéletrajzomra egészalakos fürdőruhás képet, a cégek HR osztályának ingerküszöbét még el sem érte. Sem a kellemes mély hangomon történő egyeztetés sem az arrogáns kioktató stílusom nem volt elég ahhoz, hogy legalább egy állásinterjúra behívjanak, ahol előadhatom a monológomat, hogy miért járt volna velem a legjobban a cégük.
