Szerelmünk hajnalán mi is a kis párommal Párizsba mentünk nászútra.

A nagyapám testvére valamikor 1948 után kénytelen volt a hosszútávú magyarországi terveit feladni és egy éjszaka alatt elhagyni a hazáját. Miután szobrász művész volt, így kézen fekvőnek látszott, hogy a művészek városába Párizsba meneküljön. Kevéske pénzzel a zsebében, -amit a nagyapám adott neki- kezdte meg kalandos utazását új otthona felé. 

Párizsban hamar befogadta a művész világ és alkotásai a világ minden pontjára eljutottak. 

Párizs mellett lakott egész életében, nála tudtunk egy-két napot eltölteni, mikor fiatalon bejártuk a várost.

Az idei túránkon csak egy napunk volt a gyerekekkel felfedezni a Szajna parti várost, ami természetesen lehetetlen, de ad egy kis betekintést a város életébe. Húsz évvel ezelőtt sem szerettem bele Párizsba, de most aztán valahogy teljesen kiábrándultam belőle. 

Írhatnám, hogy kézen fogva andalogtunk a szerelmemmel és összegabalyodva ittuk egymás ajkairól a pastis cseppeket, a forró croissant eszegetése közben lábunk összeért az asztal alatt, miközben megrészegülve néztük az Eiffel torony mögött vörösen izzó napkorongot, mely lefekvéshez készülődvén különleges fénnyel festi meg a várost. 

De nem tudom ezt írni, mert a gyerekekkel voltunk, ami kizár mindennemű intimitást, és nekik is kellene vennünk péksüteményt, ami így már egy fél havi fizetésünk lenne. Inkább erőltetett menetben bejártuk a város azon részét amit meg szerettünk volna mutatni nekik.

Egy kellemesnek nem, inkább erőltetett sétával be lehet járni egy nap alatt jó nagy részt, ezzel kipipálva a látnivalók jelentős részét, de garantáltan elkopik az ember lába. De a “miniszabik” már csak ilyenek.

Első megállónk az Ady emlék plakett volt, mely a “Rue Casimir Delavigne, Párizs, 75006” utcában található. Párizsi éveiben Ady az itt lévő hotelben lakott. Számunkra azért van jelentősége, azon felül, hogy magyar vonatkozása van, mert a nagyapám testvére készítette az emlék plakettet. 

Ady

Innen elsétáltunk a Notre Dame-hoz, majd a Szajna partján a Louvre-ig. Végül az Eiffel torony és a Trocadero palota. 

Mondhatom, hogy valódi franciával elvétve találkoztunk, viszont a világ minden tájáról érkező nép gyermekeivel, annál többel. 

Párizsban szeretnék franciákkal találkozni, akik csíkos pólóban éppen pantomimeznek az utcán, vagy hosszú baguettel a kezükben, barett sapkával a fejükön igyekeznek éppen valahova. 

Kocsival érkeztünk meg a városba, kereken egy óra volt a csúcsforgalomban bevergődni a kiszemelt mélygarázsig. A garázs teljesen kultúrált volt, senki idegen nem tud bejutni, akinek nincs ott dolga. Ez nagyon jó dolog, hiszen az összes cuccunk a kocsiban maradt. 

Az utcákon, az elmúlt időszak tüntetései miatt mindenhol ember magasságig állt a szemét, egyes helyeken ahol felgyújtották, ott beleégve az aszfaltba éktelenkedtek a megolvadt szemét és egyéb alkatrészek. Az üzletek egyes helyeken bedeszkázva, máshol telefújva graffitivel.

A rendőrautók folyamatos szirénázása, már-már valami Belmondó film szereplőivé tett minket.

Az Eiffel torony körül hatalmas üvegfal éktelenkedik, alatta szürke konténerek egymásra pakolva. Mint utólag kiderült, a torony alá be lehet menni ingyen is, a kijelölt fémkereső kapukon áthaladva és az árgus szemmel figyelő biztonságiak mellett. A járdán és a parkban csillogó szemű fekete fiúk mindenféle Eiffel tornyos csecse-becsét árulnak “összecsukható” lepedőről, hogyha jönnek a csendőrök, csak  összerántják a négy sarkát és már szaladhatnak is a biztonságot adó házak kapualjai alá. Mindenfelé kisvállalkozók várják, hogy fotót készítsenek rólad, lufival, csajoddal, fiúddal, régiesített újsággal vagy esetleg valamelyik francia színesbőrű futball válogatott hasonmásával. 

Szemben a Trocadero palotánál a sarkon szép kis szuvenír üzlet található. A két vidám kelet-európai árus az előttünk vásárló román lányoknak csapta a szelet, de amint meghalották, hogy magyarul beszélünk, undorral szolgáltak ki. Tovább sétálva az árnyas fák alatt a cigányok “itt a piros, hol a pirost” játszottak és vidáman invitálták a gyanútlan turistákat, hogy próbáljanak szerencsét. 

A palota mellé letett toi-toi wc valószínüleg nem nyilvános hely, mert az arab külsejű fiatal fiúk inkább mellé vizeltek. 

A Notre Dame-nál viszont teljes biztonságban érezhettük magunkat, hiszen a kettesével járőröző gépfegyveres rendőrök szavatolják a tartalmas időtöltésünket. 

Egy kis francia pékségben ebédeltünk, rendívül középszerű burgonyás quiche-t. Finom volt, csak a krumpli picit nyers maradt, ami miatt nem éreztem magam igazi franciának.

Persze Párizs hatalmas város rengeteg emberrel, akik idődről-időre megpróbálják szétverni, kisebb-nagyobb sikerrel, de Párizs akkor is Párizs marad. 

Valószínűleg a kisvárosi létben szocializálódott énünk nehezen bírja befogadni a modern nagyvárosok néha már kaotikus létét és inkább szabadulna nyomasztó sokszínűségétől, mintsem befogadná és élvezné. Itt azért vitába szállnék magammal tisztelettel, mert az ázsiai metropoliszokban nem éreztük, hogy a bennünk nyugvó kisvárosi ember menekülni szeretne.