Gondoltam, hogy Zsófit átölelem, hosszasan egymás szemébe nézünk, miközben ő csak annyit mond könnybelábalt szemeivel, hogy kérlek ne menj!

Maradj még, ölelj, engedd, hogy ez a pillanat örökké tartson.

Távolban hallani a repülőgép motorjának fülsüketítő zúgását és mi csak állunk összefonódva a idővel mit sem törődve, mígnem valaki megérinti a vállam, hogy uram-uram a malmöi gép már csak önre vár. Az eső ütemes kopogása a kalapom karimáján szinte elnyomja a két szerelmes szív egyszerre dobbanásának ütemes ritmusát. Cigarettára gyújtok és az öngyújtó meleg fénye még egy pillanatra megvilágítja az arcunkat, mely emlék végig kísér a repülőgép felé tartó vizes úton. Hátra nézek, de a köd egyre kevésbé engedi látni a nőt. Már csak egy halvány sziluett és nem marad másom, mint az emlékezés. A gép ajtaja bezárul és a hatalmas légcsavarok óriási erővel emelik a levegőbe a hatalmas szerkezetet.

Szeretem az esőt, az eső elmossa az emlékeket!

Hát ezen gondolkodtam a kocsiban miközben a reptérre mentünk. Meg az is eszembe jutott, hogy miért van a Mississippi szóban négy „S” négy „I” és csupán csak két „P”. De ez egy másik történet.

A valóságban 5 percünk van a behajtásra, kipakolásra, búcsúzásra és kihajtásra.

Úgyhogy  “ Na szevasz” majd jövök és eltűntem a reptéri váró forgatagában. 

A repülő úton talán volt 4-6 perc, mikor nem volt turbulencia és a leszálláskor vízszintesen ömlő eső és oldalról süvítő szél is megnehezítette a pilóták munkáját. 

Itt senkit nem érdekelt, hogy a kínai ipar legfejlettebb vakcinájával oltottak be és, hogy valamilyen megmagyarázhatatlan okból kifolyólag értem a mandarin nyelvjárás kantoni akcentusát és informatikus körmeim nőttek, a COVID19 igazolásomat kidobhatom a kukába, besétáltam a bőröndömért a csomag kiadóba és kisétáltam a reptérről! 

Hát megjöttem Svédország! Készülj!