A fa árnyékában van a posta. Az épület úgy néz ki, mintha régen egy rendőrségi állomás lett volna. Kis elhanyagolt parkon keresztül jutsz el a hivatal koszos és nyikorgó kétszárnyú üveg ajtajáig. Belépve megcsap a trópusi állott levegő szaga, ami keveredik a kartonok és a mindennapi munka szagával. Igazából nem zavaró a szag, inkább olyan emlékeket idéz, mint a régi kis posták a vidéki Magyarországon. Sok pult van, de csak egy működik, az üvegfal mögött – ami keresztben repedt és poros – vidám filippínó fickó dudorászva pecsételget valamit nagy ügybuzgalommal.
Mikor fölé tornyosulok, felnéz, abba hagyja a dúdolást és fülég érő mosollyal köszönt, hogy Hi, Sir! Nagyom bírom, hogy így köszöntenek.
Oda adtuk neki a képeslapokat és míg számolta, hogy akkor egy filippínó elrohan a lapokkal a reptérre, ott odaadja egy pilótának, aki megy Manilába, ott egy Európa felé tartó járaton dolgozó légiutas kísérőnek átadja a leveleket, aki miután Európába ér, bedobja az első postaládába.
Addig, míg ezt kalkulálta, alaposan megfigyeltem az olyan apró részleteket, hogy beázik a posta teteje, pont a csomagok felett. Voltak olyan dobozok, amik láthatóan régen nem voltak megmozdítva és az alattuk lévő csomagok gazdái is csak reménykedve várhatják, hogy az idő múlásával egyszer leltárkor előkerülő dobozaikat valaki házhoz szállítja nekik. Fogalmam sincs, hogy ezt a kaotikus rendetlenséget hogyan lehet úgy kezelni, hogy minden címzett időben megkapja a küldeményét.
A képeslapok 15PHP/db -ért jönnek haza Magyarországra. Ez nem sok ahhoz képest, hogy mennyiért jön ide hozzánk levél otthonról. Persze e-mail-ezni egyszerűbb és gyorsabb, de levelet küldeni és kapni, maga a kaland. Úgy tervezzük, hogy két-három hét alatt haza is ér a lapunk. Majd meglátjuk.
A postán, a boltokban, a városban bármerre nézel, valaki biztosan énekel egy slágert.
Ki hangosabban, ki egy mikrofonba a bolt közepén és van ki csak visszafogottan alig hallhatóan. Imádom Őket ezért. Nem gorombák, figyelmesek, segítőkészek és csak mosolyognak meg vihognak.
Lassan úgy járunk, hogy elfelejtjük az 1000 éves szenvedésünk történetét és a szánk beáll egy állandó kedves mosolyra és mi is egész nap csak mosolygunk és élvezzük a trópusi meleget, a friss gyümölcsöket, a tengert és csak dalolászuk aztán szarunk a világra. Mert igazából mindegy mennyi idő alatt ér a lap Szentendrére, ha egyáltalán megérkezik valaha. Mi feladtuk a többi úgysem rajtunk múlik!
