A tervem az volt, hogy a fokozatosság elvét követve, minden nap csak egy kicsivel jobban erőltetem meg magam, így egy pár nap alatt kellemesen beleszokom a pékek, amúgy elég kemény életébe.
Nos, a tervezet fejes ugrás helyett a hatalmas hasassal sikerült belecsapódnom a munka vízzel teli medencéjébe.
Reggel 4 kor kezdtük el a feladatok sorát, ami majd három órával volt hamarabb a tervezett kelésemnél, de hát ki korán kel aranyat lel! Valóban gyönyörű volt a napfelkeltét nézni egy csésze gőzölgő kávéval a kezemben és érezni a friss sülő pékáruk ellenállhatatlan illatát.
Mondjuk ezek után következett a nap azon szakasza, amikor bemutattam volna a szaktudásomat újdonsült munkaadómnak.
Az egész napom azzal telt, hogy a csetlő-botló mozdulataimat valami erőteljes határozottsággal próbáltam ellensúlyozzni.
Egy tojás szétválasztása, – amit biztos, hogy több ezerszer megcsináltam már – olyan szakmai kihívást jelentett, hogy az első kettőt egyszerűen a tenyeremben összetörtem.
Aztán következtek az anyaghányadok kiszámolása. Olyan egyszerű feladatok, mint az 1 kg liszt felszorzása 2,5-tel is komoly számítási akadályokba ütközött.
Miután még a munka nagy részével nem végeztünk este 8-kor, de már fájt a hátam és a derekam, elnézést kértem meghalni és este 22-kor elmentem az ágyikómba.
