Ha trópusi kalandra vágyik az ember, akkor mehet komppal is, ami nem sokkal olcsóbb, viszont 24 órán keresztül zakatol alattad egy olajos teknő, ami tele van kis ázsiai emberekkel, akik megszokták, hogy kis helyen is elférnek és minimalizálni tudják a napi szükségleteiket.
Puertóban az első egy-két hétre Airb’n’B-n foglaltunk szállást. De itt a kis szigetünkön nem olyan szállások vannak ám, mint Kl-ben. Toronyház, meg medence, meg pláza. Nem. Olyan, hogy egy kissé, vagy nagyon szar ház vagy lakás. Egy kissé szart béreltünk. A cím ami meg volt adva a házhoz rossz volt, írták az értékelésekben, így nagy nehezen kinyomoztuk a tulajtól, hosszas levelezés után, hogy mi a ház címe pontosan. Beazonosítottuk a Google maps segítségével.
Akkor még nem tudtuk, hogy a Filippínók ilyenek. Ők olyanok, mint a gyerekek. Egy kérdésre egy válasz. Nem gondolja tovább. Ha szeretnél kölcsön kérni egy tollat és megkérdezed tőle, hogy:
Van egy tollad?
Van- hangzik a válasz és ezzel lezárja a beszélgetést, te meg ott állsz, hogy oké és adsz?
Ilyenek, de ha megszokod, akkor nem zavaró és rögtön a lényegre térsz. Arra is rá kellett jönnünk, hogy minden szálláshoz kritikán aluli földút vezet, amin apró kubókban családok laknak.
Olyan szerencsénk volt, hogy Balázs barátom ismerőse kijött elénk a reptérre meglepiből. Nagyon megörültem neki, mert a száraz évszak egyetlen esős estéjén érkeztünk meg és csak abban a 45 percben ömlött az eső, míg a házat kerestük.
Egész repülő utunkon azon aggódtam, hogy csak két tuk-tuk-ba fogunk beférni, a sofőr nem tudja a címet, mert nincsenek normálisan utca nevek, én meg kiborulok az egész helyzettől. Ráadásul a triciklik esőbe nem nagyon mászkálnak a városban.
