A kevéske angolommal próbáltam elmondani a körülöttem álló megviselt embereknek, hogy mekkora utat fogunk végig járni és micsoda csoda, hogy itt vagyunk.
Gondolom mennyire voltak kíváncsiak nyolc óra repülés után, felpuffadva, az én vidám történeteimre, amit „Hunglish” nyelven adtam elő, de szépen mosolyogtak.
Amerikába bejutni nem könnyű, de nem is lehetetlen.
Nagyon kedves mosolygós reptéri alkalmazottak mutatták az irányt, hogy merre menjünk és mit kell csinálni. Az új útlevelünk biometrikus már, így valami scennerbe kellett betenni, de miután még nem voltunk vele Amerikában, így persze nem működött a leolvasó, de idejött egy fickó és beállított minket a hülye de lelkes sorba.
Közben legalább tíz tv-n nyomták, hogy mit ne hozz be az országba. Nem lehet bevinni bombát, drogot, nyers húst, zöldséget, gyümölcsöt, gyíkokat meg növényeket.
Ezek közül semmi nem volt nálunk, csak az a fránya kis érme.
A sorban állás közben egy hatalmas fenékkel megáldott kutyás vámtiszt sétálgatott a sorban álló fáradt turisták között.
Hangosan mondta, hogy semmilyen gyümölcsöt nem lehet bevinni, mégha a repülőn adták is. Nagyon helyes kis beagle kutyája volt, aki rendben leült egy-egy ember mellett. Így tett az előttünk álló nőnél is. Az persze magyarázta, hogy nincs nála semmi, aztán előkerült egy banán a táskájából. Ugye-ugye! Rögtön kapott a belépő kártyájára egy nagy piros jelet, gondolom, hogy a különösen veszélyes személy jelzést kapta.
A vámtiszt egy orosz nőt hazugságon fogott pont előttünk, ezért lelassult a beléptetés, de miután elvitte a biztonsági szolgálat, mi következtünk.
Bárgyú mosoly, újlenyomat olvasás és a szokásos kérdés, hogy minek jöttünk? Na ekkor elmondtam neki újra amit a repülőn már a körülöttem ülők mind tudtak.
Nem keltette fel az érdeklődését, pecsételt, köszönt, a kapu nyitódott és ott álltunk a chicagói O’hare reptéren! Minden olyan „amerikaias” volt.
A feliratok, az emberek. De lehet, hogy csak én éreztem így. De más mint Európa.
Gyorsvasúttal kellett bemenni a város központba, ahol átszálltunk egy buszra, ami elvitt a negyedbe, ahol lakni fogunk pár napot.
Minden más, de szuper izgi!
A vonat hasonló mint az itthoni metró. Gondolom az Oroszok ezeket koppintották anno. A buszok klasszak, fekete volt a sofőrünk, mintha a Féktelenül című filmben lennénk.
A svéd negyedben béreltünk szobát. Nem közvetlen a belvárosban volt, de szép rendezett része a városnak. Úgy volt építve, hogy a sugárutak között vannak a lakónegyedek. Ezeken az utakon vannak a boltok, kocsmák, éttermek és a lakónegyedben pedig csend és nyugalom van. Nagyon praktikus megoldás, mert minden kényelmes sétára van, de a házak alatt nincsenek tivornyák, vagy éjszakai boltok. Semmi nem zavarja a lakók nyugalmát.
A házak bordó színű dísztéglával vannak felrakva, az ablak kertek fehérek és alulról felfelé nyílnak.
Mindig azt hittem, hogy Amerikában minden csúcstechnológiás.
Nem! Amerikában keveredik a múlt a jelen és a jövő.
A hely amit nem pusztítottak el háborúk, nem voltak rendszer váltások. Amerika mindig is Amerika volt a saját kiváló minőségű termékeivel, amik 80 év múltán is tökéletesen működnek. A felhőkarcolók réz bejáratait nem lőtték szét, majd nem javítgatta az IKV vagy csináltak belőle akármit a megszálló csapatok és legvégül nem lopták el a megélhetési fém tolvajok.