Ha legközelebb megyek a 66-os úton, biztosan állíthatom, hogy Santa Fében nem fogok elmenni. Biztosan bennem van a hiba, de nekem teljesen felejthető, inkább a turisták lehúzására épülő iparág, mint szerethető hely. Fáradt indiánok üldögélnek színes plédeken és könyörgő szemmel kérik az urat, hogy valaki vegyen tőlük bármi-akármit. Mint Szentendrén a román ceruzákkal boltolni próbáló átfagyott árusok télen.
Nem hatott meg és vásárolni sem akartunk semmit.
Ami viszont pozitívumként mindenféle éppen megemlítendő, hogy a fő tér egyik sarkában, igaz olasz főzött kávét szolgálnak fel. Mert az igazsághoz azért hozzá tartozik, hogy a 10. nap után már az európai ember nem eszik reggelire amerikai palacsintát juhar sziruppal és undor fogja el a hosszú kávé hallatán.
Santa Fé a vasútjáról híres, de van egy temploma, amiben van egy csiga lépcső.
A Loretto-kápolna leginkább a „csodálatos” csigalépcsőjéről ismert, amely két teljes fordulatot megtéve 6,1m-re magasra csavarodik a kórus emelvényére, mindezt korlát vagy központi oszlop nélkül. A lépcső nagyrészt fából épült, és facsapok tartják össze, ragasztó, szög vagy más vasalat nélkül. A belső lépcsőfok hét fa szegmensből áll, amelyeket csapolással kötöttek össze, míg a hosszabb külső lépcsőfok kilenc szegmensből áll. A lépcső építéséhez használt faanyagról bebizonyosodott, hogy egy olyan lucfenyőfajta, amely nem őshonos Új-Mexikóban, és tudományosan sehol máshol a világon nem azonosították.
A korlátokat később, 1887-ben adták hozzá, és később egy vaskonzolt erősítettek az oszlophoz, hogy további támasztékot adjanak lépcsőnek.
A lépcsőt – eltekintve a csodás jellegére vonatkozó állításoktól – a famegmunkálás figyelemre méltó teljesítményének nevezték.
