Az a valaki én vagyok.
Akárhányszor voltam az Olaszoknál, mindig történt valami negatív dolog, ami beárnyékolta a pihenés napjait.
No, de ki vagyok én, hogy ne adjak újra esélyt a jónak, ezért az aktuális pár napos külföldi nyaralásunkat Nápolyba terveztük, beiktatva Pompeii felfedezését.
Április elejére találtunk olcsó repülőjegyet Nápolyba, úgy gondolva, hogy elég délen van ahhoz a város, hogy jó idő legyen. Tévedtük.
A várostól pár kilométerre béreltünk egy nagyon jónak tűnő kis lakást az Airbnb-n. Régi olasz kúria alsó sori lakosztálya, hatalmas nagy kandallóval és gyönyörű mediterrán konyhával. A tulajra semmi rosszat nem lehet mondani, vérbeli olasz mamma, aki házi cannelonival, könnyű házi borokkal és némi édességgel várt minket, melyet a ház teraszán költöttünk el, miközben gyönyörködtünk a naplementében színpompásan tündöklő Vezúv látványában, ahogy fenségesen emelkedik az alatta több ezer éve elterülő városra.
Sajnos a rossz idő miatt semmit nem láttunk a csúcsából, mert egy szürke esőfelhő körbevette és nem engedte egész reggelig, hogy a csúcs megmutassa nekünk magát. A szállás azon kívűl, hogy hangulatos volt, még rendkívül hideg is lett a külső időjárás miatt, és izgalmas kihívás elé állított minket, hogy vagy a meleg ágyban vagyunk és beszélgetünk, vagy a hideg konyhában üldögélünk és internetezünk. A kettő egyszerre nem ment.
Persze nem azért jöttünk, hogy egy szobában üldögéljünk, úgyhogy nem voltak ezek a dolgok olyan nagy problémák. Ráadásul Albi kért fát a tulajdonosoktól és begyújtottuk a kandallót, amivel olyan meleget csinált, hogy kisgatyában is majd megfőttünk.
Ha már Olaszország, akkor a bérelt kocsink is legyen olasz. Egy kicsi piros Lanciát béreltünk, amiben úgy feszítettünk, mint egy igazi talján család.
Nápolyba is autóval mentünk be, ami komoly vezetési bravúrt igényel, amennyiben nem akarjuk a biztosítási önrészt rögtön felhasználni már az utazás első napjaiban.
Az talán nem is annyira probléma, hogy két sávban három autót előz egy motoros, de az már jobban zavart, hogy nehéz kikövetkeztetni a főútvonalon haladva, hogy mindenki megadja-e az elsőbbséget? Ugyanakkor pedig ha sikerül elhárítani egy-egy ilyen balesetveszélyes helyzetet, a mögötted jövő dudálja le a sapkát a fejedről.
Ázsiában is így volt, csak ott 20 km/h-val megy a forgalom.
A parkolás hasonlóan értelmezhetetlen, mint az olasz kresz. Lehet az utcán is parkolni, hasonló órák igénybevételével, mint nálunk is vannak, vagy mélygarázsokban.
A mélygarázsok biztonságosak, szeretjük ezt a parkolási formát választani. De Nápolyban ezen is csavartak egyet. A garázsmester elkérte a kulcsokat a bejáratnál, adott egy cetlit és eltűnt a kocsival a sötétségben. Ott álltunk, hogy ezt hogyan? Valóban a garázsmester volt, vagy most adtuk oda a kocsit egy kevésbé szimpatikus kicsit borostás tréningruhás fickónak?
De végülis mindegy, ha lenyúlták, majd megkeresi a kölcsönző.
Nagyot sétáltunk volna a belvárosban, de sajna ömlött az eső, így bevettük magunkat Nápoly legrégebbi része alá majd 30 méterrel. Egy csodálatos katakomba (Undergand Napoli) rendszer nyílik a város egyik háza alagsorából, melyet még a Görögök kezdtek építeni, majd a Rómaiak folytatták, végül a második világháborúban óvóhelyként is funkcionált. Az egy órás felfedezés után, mikor kiértünk a jelenkori város kopottas utcáira, a nap is kisütött.
Nápoly a nápolyi pizza hazája. Mindenhol fantasztikus pizzákkal várják a felfedezőket. Ettünk egy margaréta pizzát a Pizzeria da Michele-nél. A város legjobb pizzája, érdemes sorban állni egy kicsit.
Az óvárost pár óra sétával kényelmesen felfedezhető. Feltétlenül igyál egy citrom szódát a Piazza Trieste Trento térnél. Pici zöld bódé. Olyan hely, ahova nem mész oda magadtól. Nagyon egészséges.
A délutáni olasz kávé elengedhetetlen kísérője a Sfogliatelle nevű fantasztikusan ropogós sütemény.
A Sfogliatelle kagyló formára hajtogatott leveles, töltött tészta.
A vékonyra nyújtott tésztát feltekerik, szeleteket vágnak belőle, amelyeket egyesével formáznak és töltenek meg édes vagy sós töltelékkel.
Története
A XVII. században készítették először a nápolyi Santa Croce di Lucca kolostorban, vagy a salermoi Conca dei Marini kolostorban. Híressé a XIX századtól vált, amikor Pasquale Pentauro felvette Nápoly elegáns negyedében található cukrászdájának étlapjára.
Este felsétáltunk a Szent Elmo erődhöz megnézni a naplementét. Igazán pazar látványt nyújt az város fölé magasodó erőd hatalmas bástyái. (Kocsival átmentünk, de az itteni parkolóba már szinte dobtam a kulcsot a fickónak, hogy elássa a kocsit a kicsi garázsa egyik pókhálós szegletébe.)
Az erődben szinte egy magasságban vagy a leszálláshoz készülődő repülőgépekkel.
Persze a nap folyamán megtapasztaltuk a kosz európai fogalmát, -mert más mint Ázsiába- az afrikai szuvenír árusok erőszakosságát, a vécékről hiányzó deszkákat és a rozsdamentes gombot a WC fölött a falon, amit ha megnyomsz, diszkréten enged egy kis vizet, hogy a végterméket úgy ímmel-ámmal eltüntesse.
Szóval Olaszországnak ezt a részét szeretni kell, hogy megértse az ember. Én azt hiszem nem értettem meg a város üzenetét.
Szerencsére a kocsit visszakaptuk a garázsból és kissé elfáradtan, a szállásra visszafelé autózva csak azon gondolkodtunk, hogy az autópályán vajon megállnak az emberek és csak úgy kidobják a szemetüket, vagy csak lassítanak? Hatalmas kupacokban áll a szemét, hűtők, matracok, asztalok kidobálva, összetörve.
Ilyet még Manilában sem nagyon láttunk, nemhogy Európában.
Ha most valaki azt kérdezi, hogy visszamennék-e Nápolyba, azt mondanám, hogy nem. De persze igen, mert minden mindig más, változik a világ, ahogy mi is változunk.